Régi idők tanúja

A Kulturális Örökség napján különleges vendéget is fogadtunk Révfalu Vízműtelepünkön. Szűcs István, annak idején itt, a vízmű szolgálati lakásában született, most közel ötven év után tért vissza gyermekkora helyszínére. A nyílt napon sorra jöttek elő az idős férfi emlékei.

A negyvenes évek elején hat hold sárgabarackos vette körül a gépházat, akkoriban nagy hagyománya volt Révfaluban a sárgabarack termesztésnek. Az Újfalusi országút mellett és hátrafelé szilvafák szegélyezték a birtokot. A töltés mellett makadám út vezetett Győrújfalú felé. Lovaskocsik jártak rajta, óránként egy-egy teherautó, személyautó csak elvétve fordult elő. Annak idején a töltés felőli homlokzaton Győr Szabad Királyi Város Vízműve felirat volt olvasható.
Édesapám, Szűcs József volt a vízmű főgépésze, beosztottjai Limpár Gyögy és Ladocsi Gyula révfalui, Ferenczi József ménfőcsanaki, és Szűcs Gyula abdai lakosok voltak. Szüleimmel odafenn a szolgálati lakásban, a gépház első emeletén laktunk. Éjszaka akkor aludtunk nyugodtan, ha odalent a pincében rendben, megnyugtatóan duruzsolt a villanymotoros szivattyú. Ha hirtelen csend lett, akkor volt baj. Máig felriadok, a hirtelen támadt csendre. Ilyenkor apukám lement elindította a diesel szivattyút, amit áramszünetek idejére szereltek be. Ennek nagyon erős, dübörgő hangja volt. Érdekes volt most ötven év után odalent a gépházban újra látni a diesel szivattyút. Az akkor hatalmas gép ma már jóval kisebbnek tűnik. Itt szerettem meg a gépeket, így a Tulipános Iskola után a gépipari technikumba kerültem, majd a vagongyárban kezdtem dolgozni, innét is mentem nyugdíjba 1999-ben.

Emlékeszem a lentii gépházban, a lépcső mellett volt a Duna-parti kutakhoz vezető alagút ajtaja. Annak idején ide bujtattuk a lányokat és az asszonyokat az orosz katonák elől. Állítólag az első orosz katonák lőni kezdték a gépházat, -valószínű, akkor is a nagyhangú diesel szivattyú működött - a zaj miatt ellenséget gyanítottak. A gépészek hamar leállították a szivattyút, rövidesen az ostrom is abbamaradt. Szerencsére a vízműtelep nem szenvedett háborús károkat, messze volt a bombázás célterületétől. A hatvanas évekig laktunk itt, öröm volt újra látni gyermekkorom helyszínét – fejezi be Szűcs István a visszaemlékezést.